Az első (de)generációs norvég kvltmetal triumvirátust bezárva következzék a zenekari antitézis és fordított kereszt alakban megszületés apostola, a Mayhem. Döbbenetes az évszám, miszerint a harmadik X felé közelít ez a sosemvolt brigád, mely létezésének első tíz évében fecsegéssel és zajongással felépítette, majd a második évtizedben szerszámait behangolva lerombolta saját mítoszát, jelenleg pedig ott tart, ahonnan elindult: a lét és a nemlét határán – ahol mindig is a legjobban érezte magát.

Meghatározó alakja a Mayhem nevű többismeretlenesnek a jómagyar Csihar Attila, aki a Tormentorból mítoszt teremtve gyakorlatilag folyton sírba teszi a norvég legendát. Balsors vagy tudatos önsorsrontás, nem foglalnék állást, de tény, az ő életrajzából is csak a tragikusan korán eltávozás hiányzik a teljességhez. Egyfajta fura, exhibicionista mizantrópia 1993-ra gyakorlatilag lenullázta a csapatot, aztán különféle deformálódásokon át, hullaszagú attitűdjét megtartva élte túl a 20. századot, pedig ezt az esélyt eléggé magas odds-szal adták akkoriban.

Mint zenei alkotóműhely, meghatározó alakjaként Rune Eriksent jelölöm meg, aki 1995 és 2008 között volt a szónikus nihil bárdistája. Egyszerre pótolva a legendásan villámkezű és tompaagyú Øystein Euronymous Aarsethet, valamint alkotói szálat szőve a vérfoltos vászonba, zenei értéket faragott egy lehetetlen társaságból. Az általa fémjelzett időszak által kitermelt 4 album (ebből is elsősorban a középső kettő) valódi extrém zenei kincsestár. Előtte és azóta az örömcsörömp időszaka, a jövő pedig szokás szerint akármit is hozhat Osloba.

Mi az élet értelme? Fuck me and fuck you, too. Pure Fucking Armageddon.

Freedom is taken so much for granted, and you don't appreciate the small things that you have. My number is DFK 6498, a number which is printed on all my records since the beginning of my life here on this very earth. Sentenced to imprisnorment. I didn't kill anyone, I didn't perform a crime. Hell, I haven't even drunk a drop of liquor nor smoked a cigarette, never looked twice at drugs, I'm what you'd call a one hundred percent straightshooter. But I'm in here, this hellhole, my personal four-wall prison. All because of this, this thing, this demon I must care for and nurture, for this is why I'm here. It's amzing how something so simple can destroy so much. The food here is horrible, everybody says it, it's amazing how much a human being will endure just to survive. It's always the same here always...
I have the tendency to feel sorry for myself but I'm constantly reminded of the others who joined me here. These people. They're only young. They too have comitted no crime, for everyone here is innocent.
I go through the day in day out routine, the head guard is so punctual, he comes in on every morning, binds me to my room. It's a punishment I must face as part of my sentence...
It's like Kryptonite to superman. I hate it. The only thing I have to go by, is that it's all for my own good. I suppose it's my fault I'm in here. For years I have been toying with fate maybe fate has chosen to toy with me, in which case fate has served its purpose well. I was so free, the world my playground, the soil my arena. Fate has pushed me so far as to see my life teeter on the edge of a building but I would never jump. I live for my parents, for the people I love for when I die, it's not me who'll be affected... it's the ones I leave behind.
This will probably be the only goddamn prison that leaves the doors unlocked. It's a torture that each inmate must face, but I dare not leave. Not even for freedom.
The worst part about being in here is how time ticks by incessantly so slowly. Being caged doesn't mean that time stops, for we all live our lives by the clock and so too do I live mine... But much slower... Seconds feel like minutes, minutes like hours, hours like days, days like months... It's like cahsing a rainbow to no resolve... You just chase it.
I found the best way to pass the time is to sleep 'cause when I sleep, I dream and when I dream I can rise above the walls of the prison.
I dream of waking up among lilly's and getting that feeling in your body that only comes when you're by yourself.
I dream of the simple things that possess so much beauty for even the most unfortunate man.
I dream of listening to the whisper of my breathing, paying attention to the function more so than in any routine moment.
I dream of seeing things so beautiful that it hurts to watch them... freedom is taken so much for granted when you don't appreciate the small things that you have...
You know, the hardest part about dreaming... Is having to wake up, 'cause when I awake... I'm still here...

your funeral … my trial

Másodjára a Leghálásabb, a Legbulvárképesebb, Kristian Larssøn Vikernes egyszemélyese, maga a Kis Norvég Dráma. A vele történő kapcsolatépítés első lépéseként illik eldönteni, zenei vagy médiatényezőként közelítünk a Burzumhoz. Vonatkoztassunk el attól a ténytől, hogy a nap műtárgya gyilkos, gyújtogató és vállaltan antiszemita? Irigylem, aki képes erre, ám most nézzük, mire volt képes a zenében, két évtizedes történelmének 5(!) aktív évében.

Utóbbi mondattal az életmű mellérendeltjeként helyezem el a két börtönben született, kizárólag elektronikus hangzásokkal kísérletező lemezt, már csak a szerző szándékát követve is. A hangulat, mely a Burzum, mint zenei tényező minden életciklusát áthatja, érinthetetlen és változatlan. Ehhez pedig képzeljünk el egy vihartépte, magányos fenyőt egy fjordokat ölelő szakadék szélén, ahogy nem emberi, reccsenő hangján beszél a sötét éjszakában.

A Burzum maga a mizantróp magány, döbbenetesen egyszerű eszköztárával együtt is utánozhatatlan, kivételes, igazi unikális érték. Csontroppantó monotónia, mely a fogékonyakat átemeli saját érzelmi síkjára, ahol a zabolátlan természet nyers erőszakossága uralkodik. A mondatvégi felkiáltójelet a frissen szabadult, de belső tartásából mit sem vesztett fiatalember ez évben tovább hegyezte, az emlékmű mellé állítva is felszegett fejjel vállalható Belus albummal. Ha Vikernes ma tényleg nem vár el mást, mint tiszteletet, én ezennel megsüvegelem.

Mi az élet értelme? Folyamatos rádöbbenés arra, hogy semmi közöd hozzá.

Akár jó szemmel nézem az embereket, akár ferde pillantással, úgy látom, mindig egyetlen feladattal foglalatoskodnak, mindösszesen és egyenként ugyancsak: azt teszik, ami az emberi faj fenntartásának kedvez. Mégpedig valójában nem is az emberi faj iránt érzett szeretetből, inkább egyszerűen azért, mert semmi sem ősibb, erősebb, kérlelhetetlenebb és legyőzhetetlenebb bennük ennél az ösztönnél – mert éppen ez az ösztön fajunk és nyájunk lényege. A szokásos rövidlátással akármilyen gyorsan és fehéren-feketén osztjuk is fel felebarátainkat károsakra és hasznosakra, jó és rossz emberekre, a művelet egészére vonatkozó alapos megfontolás után végül is felébred gyanakvásunk az efféle tisztogatással és szétválogatással kapcsolatban, majd abbahagyjuk az egészet. Még a legkárosabb ember is lehet a leghasznosabb a faj fenntartásának szempontjából; mivel önmagában vagy másokra gyakorolt hatásában megőriz, ébren tart olyan ösztönöket, amelyek nélkül az emberiség már régen elkorcsosult vagy elpuhult volna. A gyűlölet, a más kárán érzett öröm, a rablási hajlam és az uralomvágy, és mindaz, amit még gonosznak kiáltottak ki: a faj fenntartásának különös ökonómiájához tartozik, persze lehet, hogy egy drága, tékozló és egészében véve felettébb esztelen ökonómiához, - ám amelyről már bebizonyosodott, hogy napjainkig megőrizte, fönntartotta fajunkat. Már nem tudom, hogy te, kedves embertársam és felebarátom, vajon képes vagy-e még egyáltalán a faj kárára élni, tehát „esztelenül” és „rosszul”; talán már évezredekkel ezelőtt kipusztult az, ami a fajnak árthatott volna és mostanra már azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket maga Isten sem tud elképzelni. Engedelmeskedj hát legnemesebb vagy netán legrosszabb vágyaidnak és mindenekelőtt: pusztulj el! – mindkét esetben valószínűleg még mindig az emberiség útjának egyengetője és jótevője maradsz, és jogot formálhatsz a tetteidet dicsőítőkre, amint a cselekedeteidet gúnyolók szavára ugyancsak! De soha senkivel sem találkozol, aki téged, az egyedi lényt még a legjobb mivoltodban is nevetségessé tudna tenni, aki érzékeltetni tudná veled, az igazság kívánalmai szerint, határtalan légy- és varangy-nyomorúságodat.

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány (részlet)

A némber one lehetne is mimás, a legnagyobb tiszteletnek örvendő norvég bádogember. Szigorú számadással élt 11 évet, idő előtt elhunyt és lett a FNM által is megénekelt Legszörnyűségesebb: egy Legenda a szekrényben. Sokszor megidézett visszajáró lélek, létezése definiálhatatlan, fényezése frissen polírozott.

Az Emperor története a nagykorúság küszöbéről és Oslo éhező városának hírhedt környékéről indul. A sarokkövek neve legyen Ihsahn és Samoth, tisztességes polgári névre is hallgató művészeti vezetők. Pontosabban előbbi a művész, utóbbi a (tévútra?) vezető. Fényes, ékes példája az egymást taszító ikercsillagoknak, ahol a két fél együtt több, mint egész.

Két nevezett fiatalkorú (unásig) ismert hatásoktól befolyásolva, valami nagyszabásúban, hogynetovább progresszívben gondolkodik. Ami létrejön, megfoghatatlan elegye atmoszférateremtő filmzenéknek és természet ihlette zord feketefémnek. Az ív, melyet napfogyatkozástól Prométheuszig megalkottak, nem is fért a nekik rendelt évtizedbe, benne szakma és rajongó egyaránt fedez fel még ma is új ízeket.

 Mi az élet értelme? A zörvénylő erő, melyben eléghetsz.

Mégis mit szeretett Szindbád?
Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást.

Meg tudom magyarázni, ha valaki megkérdezi. Valahol, valahogyan mindenki megtalálja. Ha pedig valaki netán a hangjegybe öntött fém, az avantgarde és az ösztönös zeneiség hármas keresztújtának nyomát kutatja, megkerülhetetlen számára ez az ország. Norvégiába amúgy is könnyebb belebotlani, mint kikerülni. Nekem az Emperor Anthemsével sikerült bő évtizede, a továbbiakban pedig újabb botlásokhoz keresem az utat. Ennek módja egyfajta morbid wikipédia, természetesen alkalomadtán kikacsintással az északfüggetlen fontosságokra. Very zen, grasshoppah!

AM hidegrázós köszönetmondása után a blog is elköszön jelenlegi tematikájában. Illetve tematikátlanságában, ha azt vesszük, hogy ezidáig kizárólagosan zenei önkielégítésem hírmondója volt, a maga kuszaságában. Sok jót továbbra sem ígérhetek, csupán a vezérfonalat adom közre - ez pedig nem más, mint Norvégia. Természetesen.