Másodjára a Leghálásabb, a Legbulvárképesebb, Kristian Larssøn Vikernes egyszemélyese, maga a Kis Norvég Dráma. A vele történő kapcsolatépítés első lépéseként illik eldönteni, zenei vagy médiatényezőként közelítünk a Burzumhoz. Vonatkoztassunk el attól a ténytől, hogy a nap műtárgya gyilkos, gyújtogató és vállaltan antiszemita? Irigylem, aki képes erre, ám most nézzük, mire volt képes a zenében, két évtizedes történelmének 5(!) aktív évében.

Utóbbi mondattal az életmű mellérendeltjeként helyezem el a két börtönben született, kizárólag elektronikus hangzásokkal kísérletező lemezt, már csak a szerző szándékát követve is. A hangulat, mely a Burzum, mint zenei tényező minden életciklusát áthatja, érinthetetlen és változatlan. Ehhez pedig képzeljünk el egy vihartépte, magányos fenyőt egy fjordokat ölelő szakadék szélén, ahogy nem emberi, reccsenő hangján beszél a sötét éjszakában.

A Burzum maga a mizantróp magány, döbbenetesen egyszerű eszköztárával együtt is utánozhatatlan, kivételes, igazi unikális érték. Csontroppantó monotónia, mely a fogékonyakat átemeli saját érzelmi síkjára, ahol a zabolátlan természet nyers erőszakossága uralkodik. A mondatvégi felkiáltójelet a frissen szabadult, de belső tartásából mit sem vesztett fiatalember ez évben tovább hegyezte, az emlékmű mellé állítva is felszegett fejjel vállalható Belus albummal. Ha Vikernes ma tényleg nem vár el mást, mint tiszteletet, én ezennel megsüvegelem.

Mi az élet értelme? Folyamatos rádöbbenés arra, hogy semmi közöd hozzá.

Akár jó szemmel nézem az embereket, akár ferde pillantással, úgy látom, mindig egyetlen feladattal foglalatoskodnak, mindösszesen és egyenként ugyancsak: azt teszik, ami az emberi faj fenntartásának kedvez. Mégpedig valójában nem is az emberi faj iránt érzett szeretetből, inkább egyszerűen azért, mert semmi sem ősibb, erősebb, kérlelhetetlenebb és legyőzhetetlenebb bennük ennél az ösztönnél – mert éppen ez az ösztön fajunk és nyájunk lényege. A szokásos rövidlátással akármilyen gyorsan és fehéren-feketén osztjuk is fel felebarátainkat károsakra és hasznosakra, jó és rossz emberekre, a művelet egészére vonatkozó alapos megfontolás után végül is felébred gyanakvásunk az efféle tisztogatással és szétválogatással kapcsolatban, majd abbahagyjuk az egészet. Még a legkárosabb ember is lehet a leghasznosabb a faj fenntartásának szempontjából; mivel önmagában vagy másokra gyakorolt hatásában megőriz, ébren tart olyan ösztönöket, amelyek nélkül az emberiség már régen elkorcsosult vagy elpuhult volna. A gyűlölet, a más kárán érzett öröm, a rablási hajlam és az uralomvágy, és mindaz, amit még gonosznak kiáltottak ki: a faj fenntartásának különös ökonómiájához tartozik, persze lehet, hogy egy drága, tékozló és egészében véve felettébb esztelen ökonómiához, - ám amelyről már bebizonyosodott, hogy napjainkig megőrizte, fönntartotta fajunkat. Már nem tudom, hogy te, kedves embertársam és felebarátom, vajon képes vagy-e még egyáltalán a faj kárára élni, tehát „esztelenül” és „rosszul”; talán már évezredekkel ezelőtt kipusztult az, ami a fajnak árthatott volna és mostanra már azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket maga Isten sem tud elképzelni. Engedelmeskedj hát legnemesebb vagy netán legrosszabb vágyaidnak és mindenekelőtt: pusztulj el! – mindkét esetben valószínűleg még mindig az emberiség útjának egyengetője és jótevője maradsz, és jogot formálhatsz a tetteidet dicsőítőkre, amint a cselekedeteidet gúnyolók szavára ugyancsak! De soha senkivel sem találkozol, aki téged, az egyedi lényt még a legjobb mivoltodban is nevetségessé tudna tenni, aki érzékeltetni tudná veled, az igazság kívánalmai szerint, határtalan légy- és varangy-nyomorúságodat.

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány (részlet)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.