Bezony, eltölthet minket a kollektív öröm, a Volbeat a vadludak rendszeretetével tér vissza hozzánk. Lehet, hogy néha nem tudják, melyik országban is járnak, az pedig többszörösen megerősített tény, hogy az átlagos koncertlátogatói kultúra továbbra is mélyen balkáni szinten mozog idehaza, az immár negyedik honi koncert megtörténtén ez mit sem változtat. Ez pedig csudálatos egy dolog, mert van, amiből sosem elég. Feszültséglevezetésre, rajongásra vagy pusztán önfeledt kikapcsolódásra több, mint tüneti kezelés. A Volbeat jó, a Volbeat profi, a Volbeat kell nekünk.

Az előzenekari státuszt betöltő német Bulletmonks viszont nem volt jó. Ezúttal nem mi szenvedtük ki a szupportot, a főbanda maga választotta, ráadásul papíron és meghallgatva is passzoltak a számukra kijelölt helyre, mégsenem. Nem bántom őket, a füleket megerőszakoló hangzás esélyt sem adott egy élvezetes bemelegítésre. A hátrányos helyzetű külsővel megvert frontember nagyon örült nekünk, de - részemről legalábbis - ez nem volt kölcsönös...

Poulsenék színpadra vonulása után kb. 1,5 percig volt lehetőségem még azon aggódni, hogy rendben lesz-e így a koncert, azután már csak az volt a kérdés: lehet-e jobb, mint tavaly?  Nos, de. A banda mögött most nem állt olyan vaskos turnétörténet, mint legutóbb, a négy dán frissen, lazán támadta meg a színpadot, így a színpadi munka még dinamikusabb, a poénok még üdébbek lettek. A színpadkép már egy éve ugyanitt is tökéletes volt, a számsorrendet variálták meg kissé (egy már ismert, de lemezen még ki nem hozott, plusz egy vadonatúj, erősen QOTSA-ízű tétellel bővítve a kínálatot) és a gegtárat frissítették, hogy ezen se legyen okunk fanyalogni. Az aktuális setlist akkor is (mindig) tökéletes, ha kimarad egy-két személyes favorit, most éppen ezek voltak műsoron:

A seggfejek ismét megszámláltattak (gyk. counting all the assholes in the room), a Volbeat pedig újfent bejelentette igényét a bálkirálynői posztra. Több se kell.

A 2009-es évben a szokottnál némileg többet tartózkodtam a rock/metal hadiösvényen kívül, például olyas okoktól vezetve, mint az új DM album megjelenése. Első lendülettel el is helyeztem a korongot az év csalódást jelentő, lapos mainstream produkciói közé, még az easy-listening azon kis szeletét tekintve is, ameddig kíváncsiságom terjed. A Sounds... mélysége csak úgy az ötödik hallgatás után tárult fel. Vitán felül áll, hogy a Depeche pozíciójából a brand revitalizálásához és a cirkusz felpörgetéséhez tökéletesen elegendő lett volna egy jelzésértékű kiadvány a csapat létezéséről. Meglep, hogy sokak szemében így is vonult az archívumba ez az album, hiszen a essexi srácokra ez a kényelmes hozzáállás a legkevésbé sem volt jellemző a múltban, pedig úgy a Songs of F&D óta nyugodtan hátradőlhettek volna. Akkoriban egy ideig önmaguk és a zenekar elpusztításán ügyködtek, de minthogy azon a vonalon nem sikerült elérniük a legenda státuszt, eldöntötték, hogy mégis együtt és dalokat írva a legjobb.

A Sounds... képében Martin Gore egy soron kívüli Gahan szólólemezt tett le az asztalra, melyhez nevezett - 3 saját dalon túl - élete legjobb énekteljesítményét adta. Olyasmi mélységekig visz le az album, ahová talán csak az Ultra volt képes a maga idején. Ha úgy tetszik, az összhatás ezúttal az Ultrán műanyagba öntött kifordított változata, a cél nem érzelmi mélységek, hanem magaslatok leküzdése, az üzenet egyértelműen pozitív, de nincs baj, mert ebben is jók. Hagyományos értelemben vett zeneiség nélküli, a soul klasszikus hagyományait követő munkával van dolgunk, bárdolatlan analóg hangszínekkel, maradandó, nagybetűs Dalokkal. Nyilván a Depeche relaxációs tripje sem tart örökké és a következő albumon ismét új arcukat mutatják majd, ami 30 éves jelenlét után önmagában sem kis eredmény. Ha már az úgynevezett sokkerek (Manson, Rammstein) sótlan, felejthető produkciókkal jöttek elő ebben az évben, a meglepetés, bár nem várt terepről érkezett, mégis főhajtással jutalmazandó. A fenti poszt célja éppen ez volt. Richard még mindig megérint.