Néhány, többé-kevésbé egyszerű kijelentő mondat a harmadik, saját berkeimben sajnálatosan ismét csupán posztumusz elismeréssel méltatható korongról. Hangulatzene, gyöngyöző homlokkal sem lehet róla 3 olyan sort összetalicskázni, melynél a lemez fél perce ne mondana százszor többet. Banális szöveg, de számomra semmilyen más esetben sem annyira találó, mint itt: az album megtesítesíti mindazt, ami a korai norvég black metalban annyira imádni- és gyűlölnivaló. Minden racionális megfontolást mellőzve, sokakat fog még bekebelezni a trollok útvesztőiben. Kellemes húsmenti ünnepeket!

...a blog szeretettel köszönti a 2010-es parlamenti választások résztvevőit...

amerikai animációs film, 92 perc, 2010
rendező: Chris Sanders, Dean Deblois
forgatókönyvíró: Dean Deblois, Chris Sanders, Adam F. Goldberg, Peter Tolan, Cressida Cowell
zeneszerző: John Powell
szereplők: Jay Baruchel, Gerard Butler, America Ferrera, Craig Ferguson, Jonah Hill, Christopher Mintz-Plasse, Kristen Wiig, T.J. Miller

Az időzítés nem is lehetne sikerültebb. A Nagy Visszaszámlálás és az adrenalin-vágy korában igenis oltári nagy szükség van egy sárkányokkal, kardokkal, harcosokkal degeszre tömött trve metal "rajzfilmre". Ideje volt félretenni a kecskéket igéző Clooney-t, aki ott és az egek uraként is felülmúlta elvárásaimat, meg egyáltalán, kizárólagos joggal szórakoztatott az elmúlt hetekben. Az animált világba visszatérve, hogy hol és merre tart a versengés a Pixar és a DreamWorks között, az ebből a nézőpontból nézve (is) édesmindegy, előbbi révén tavaly f/elszálltunk, utóbbi okán magunkba. Észak piromán világa bő másfél órában igazságot szolgáltat a műfajnak és az egyre inkább státusz-szimbólummá váló 3D-nek is, mégsem ez a lényeg, hanem hogy amit látunk, az megélhető és szerethető. És nagyon viking.

Imhol, a blog ismét az aktualitások hadiösvényén. A Doom Temetésének tripladupla újratöltése keretében bemutatkozott Holdampf Gábor új zenekara, a Magma Rise. Némi szájszélhúzogatástól eltekintve érzéseim pozitívak, izzottak / égtek / sikoltottak sokat koptatott szakállak, a súly és a hangulat - a színpadot is beleértve - feltöltötte a termet. Ideális beugró egy friss bandának, 2 megjegyzéssel: az ütembe dőléshez nálam egy frontember és az ínyencségeket támogató hangzás is szükségeltetik. Kill the snare & fear the beard!

bocs, előbb látnom kellett a filmet 

Alice in the Woods

the entirety I am yearning, I urge for
where sense is
I passed it a thousand times, left it all behind
in search for more
like children wandering childhoods meadows
evolving stronger and still
behaving like fools
for the sun shall shine upon you
child of universal tongue

Újabb fellépő a dobogóra, a második darab a legértékesebb plaszikkorongjaimmal kitömött, konspirációs elméletekkel átkötött ajándékkosárból... (eminenseknek itt az első rész)

Bár így visszatekintve semmi sem figyelmeztetett akkoriban, mágikus év kellett legyen az 1997-es, hiszen (számomra is meglepetésként) mindhárom, e rovatban szerepeltetni kívánt album ekkor látott napvilágot, nem beszélve azokról a hasonkorú hanganyagokról, melyek szintén befészkelték magukat nálam az extraligába. Néhány példa az utóbbira: A Deeper Kind of Slumber (Tiamat), Accident of Birth (Bruce Dickinson), Blizzard Beasts (Immortal), Serpents of the Light (Deicide), Ultra (Depeche Mode)... Jómagam még csupán karcolgattam akkoriban a fémet, a zene levesesfazekából máris kigőzölgött a java.

Az In the Woods..., ismertségét tekintve, a sarki fény szinte láthatatlan árnyalatát képviseli, színei felületes ismerkedés során elkerülik a figyelmet. Ez a zene halkan, de teljes figyelmet követel, hogy aztán egy óvatlan pillanatban felkapjon és elsodorjon a parttól. Ha ezt a tiszteletet belépéskor nem adod meg az albumnak, csupán eldúmolgat a háttérben (a sokunk életét rendszerező ingyenes programmagazinban elkövetett »eltresselget« analógiájára), ahogy jó ideig nálam is hiába próbálkozott. "Életünk filmzenéje egy kora-áprilisi reggelen talán képes lehet újraalkotni e nyugthatatlan üresség alapjait" - ez a sor beszédesebb (és időszerűbb) nálam...

Azóta is csak egyetlen zenekart hallottam ehhez hasonló habkönnyű textúrában, ennyire elegáns váltásokkal operálva megénekelni tonnás súlyokat. Ami ahhoz képest is kiemeli az ItW-t a fémfolyó felvizeiből, az (az Arcturushoz hasonlóan) énekeseik minden űrt kitöltő teljesítménye, ami ismét csak túl van azon a kategórián, melyet bámulatosnak szokás nevezni. Egy lemez és egy zenekar, mely hátratett kézzel képes súlyosabb lenni az ólommal dobálózóknál. A befejező gondolatot pedig megtartom legközelebbre.

a blog margójára

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

Stephen King