What a day! King for a Day... Fool for a Lifetime

2011.07.23. 14:44

Súlyos metal súlyos gitárok nélkül? A Faith No More ezt (is) megcsinálta. 1995-re a csapat emblematikus gitárosa, Jim Martin már lapáton, a zenekar pedig úgy dönt, hogy az eddig is csupán jelzésértékű gitárokat még inkább marginális tényezővé teszi a KFAD/FFAL albumon. Az ötödik sorlemez pedig minden tébolya ellenére a FNM legintelligensebb alkotása. Punk és latin, HC és jazz, bármikor bármi megtörténhet, mégsem érzed kényelmetlenül magad. A színtér legjobb zenészei közé tartozó arcokról beszélünk, akik túl minden egóból eredő kényszeren, aládolgoznak a rockzene T-1000-ének, Mike Pattonnak. Kedvenc pacsirtánk dalonként rendezi át saját és zenekara ábrázatát, és minden stílusban már-már bántóan tökéletes. Ez nem az a lemez, amit bármikor meghallgatok, de akárhányszor megteszem, egy fikarcnyi hibát sem találok benne. És Mike Bordin a király. Caralho voador.

Take this bottle … and just walk away

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: faith no more

Morbid Angel – Illud Divinum Insanus (2011)

2011.07.03. 17:10

„Csak semmi pátosz, szomszéd úr! Egyébként hallotta ezt a ritardandót? Káprázatos, mit szól hozzá? Na jó, és most pedig hagyja, hogy átjárja a ritardando gondolata, maga izgága alak! Hallja a basszusokat? Úgy lépkednek, mint az istenek. (…) Hallgassa meg egyszer végre pátosz és gúny nélkül, ahogy az isteni muzsika távoli alakjai a nevetséges készülék valóban reménytelenül idióta fátyla mögött tovalibbennek. Figyeljen és tanuljon. Ezek a tébolyító hangcsövek látszólag a világ lehető legostobább, leghaszontalanabb és legtiltottabb dolgát művelik; az élő zenét válogatás nélkül, ostobán, nyersen, ráadásul siralmasan eltorzítva, idegen, méltatlan helyekre köpködik, de még így sem tudják kiirtani ősi szellemét, pusztán a meddő technika és silány erőlködés lepleződik le. Hallgassa, emberke, jót fog tenni! Hegyezze a fülét!” (Hermann Hesse)

Akad körülöttünk néhány olyan, a képtelenségből materializálódó dolog, mely pofátlan nagyszerűségével képes életben tartani bennünk a tüzet, felforrósítani a vért, míg csak szikrát nem vet. A nyolc év után, a vezér körüli teljes zenekari tagság cseréjének minden kínját viselő Morbid Angel aspiránsokat térdre kényszerítő visszatérése egy ilyen történet. Büszkén jelentkezhet, aki mindvégig hitt ebben – én magam nem tartozom közéjük.

Korántsem a pentagramos pvc-pólók atyaúristenének, David Vincentnek a dollárbűzös 2004-es visszatérése, vagy a számomra mindig túlértékeltnek számító Pete Sandoval kényszerű távolmaradása táplálta ezt a szkepszist, sokkal inkább a zenekar teremtő erejének, Trey Azagthothnak önként vállalt, magyarázhatatlanul hosszú elvonulása a death metal frontvonalából. A kérdés adott: vajon képes-e a zenekar két alfahímje visszatérni egy fenekestől felforgatott extrém zenei közegbe, és főként: képes lehet-e a korábbi együttműködéshez méltó közös munkára.

Adja magát a párhuzam a Mayhemnek a legendák poklából való visszatérését fémjelezni hivatott Grand Declaration of War albumával, melynek hatalmas, mégis körvonalazhatatlan elvárásokkal szemben, egyszersmind a múltból átmenthető „értékek” nélkül kellett helytállnia egy eredendően ellenséges közegben. Sem a Mayhem, sem a Morbid Angel nem végzett alibimunkát, az alapoktól kezdve építették újjá magukat, nem szégyellve nemet mondani az underground szabálykönyvre, nyitott lélekkel a horizontot kémlelve, és mindazt berántva világukba, ami kezeik között formálható.

A szándék tehát dicséretes, a produktum pedig legalábbis felkavaró… és merem remélni, hogy a ma zenehallgató közönségének még szüksége van efféle nyakreccsentő meglepetésekre. A trollok és a mindent kényszeresen dobozokba hajigáló gyorsfogyasztók mindenesetre az első körben morzsolódnak le, és már csak ezért megérte. Vegyük észre mindjárt az album tudatos megszerkesztettségét: korántsem mindegy, hogy ebbe az órányi hangzóanyagba hol merülünk bele, és hol kerülünk ki belőle. A keretes szerkezet adja magát, és valóban úgy járunk a legjobban, ha átadjuk magunkat az eredeti dalsorrendet kijelölő szándéknak.

A dalokat hallgatva rögtön feltűnik, hogy maga a zenei extrémitás is milyen elképesztő szélsőségeket termelt ki magából az elmúlt évtizedekben. Nincs szó arról, hogy az Azagthoth/Vincent-művek mindennek valami forradalmi szintézisét keverte ki, ellenben fölényesen bizonyítják létjogosultságukat a színpadra vitt valamennyi szegmensben. Meglepő látni, hogy a friss igazolás, Thor Anders Myhren gitáros mennyire megtalálja a hangot mesterével, nem mellesleg mindkét hagyományosnak mondható Morbid Angel tétel (Blades for Baal, 10 More Dead) az ő tollából született. Tim Yeung dobjai gyönyörűen szólnak, elődjével ellentétben a kézimunka is rendben, nem csupán a lábgép aláz. Ami pedig a már emlegetett két főszereplőt illeti – félretéve minden ez irányú megfejtési szándékot –, mindketten feltöltődve és hallható élvezettel foglalják el évekre elhagyott trónjukat.

Az összkép, a hallottak által keltett hangulat természetesen éppolyan beteges, amilyennek ebben az esetben lennie kell. Az Illud Divinum Insanus méregerős témáit hallgatva egy 22. századi diszkóban érzem magam, ahol a falból kitépett vezetékeket markolászó humanoidok erre a zenére hugyozzák ketté a fűnyíró-robot által gondosan karbantartott kertjük közepén álló hóembert. Csemege ez, a hétköznapok között nyíló szakadékokba való zuhanáshoz. Továbbá valószínűleg az év albumának is nevezném, ha nem járnánk az év közepén, és e meghatározásnak lenne még egyáltalán értelme.