A gentle breeze from Hushabye Mountain
Softly blows o'er lullaby bay.
It fills the sails of boats that are waiting--
Waiting to sail your worries away.
It isn't far to Hushabye Mountain
And your boat waits down by the key.
The winds of night so softly are sighing--
Soon they will fly your troubles to sea.
So close your eyes on Hushabye Mountain.
Wave good-bye to cares of the day.
And watch your boat from Hushabye Mountain
Sail far away from lullaby bay.

[Robert & Richard Sherman]

Unutterable and nameless
Is that which maketh my sou´'s pain
And sweetness,
And which my bowels yearn upon

12 év várakozás után e perctől fogva megvásárolható(?) a Starcraft II, ezért a következő dal (szívből) szóljon mindenkinek, aki megérte és akinek megérte! 

Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

kép: jujuba - vers: attila

a little lily to you all…

Megmondtam, hogy csuda egy év volt az 1997-es, lemezkiadások tekintetében főleg, megrendítő és meghatározó, gitáralapú megjelentetések tekintetében pedig azám. Ez évben a Világ Legszórakoztatóbb Zenekara is kihozta a maga soralbumát, mely jelen esetben a harmadik a diszkográfiában, ami tudvalevőleg a pályájuk elején nagyot dobbantók egyik utolsó esélye a kínos pofára esésre. A Lake of Tears szerencsére egy olyan zenekar, amelyik esetében a szokásjog teljes egészében érvényét veszti. A Debüt egy rivaldafényt okkal elkerült doom metal tribute-nek tekinthető, a Második ellenben mindjárt A Klasszikus lett, a Harmadik pedig a Méltatlanul Elfeledett. Egyben számomra az Örök Szerelem.

Mert ezzel a svéd zenekarral szerelembe lehet esni. Alapvető dalok komponálása tekintetében a LoT lelke, Daniel Brennare ha be nem is éri, de mindenképpen közelíti a Legnagyobbat, az underground körülmények és hozzáállás pedig ez esetben is védjegyszerű hangképet hoztak. Említtessék meg az örök háttérember, Dr. Magnus Sahlgren neve is, aki nemcsak jópofa gitárszólókat tolt szinte mindegyik LoT korongra, de stúdiós és dalszerzői tapasztalatával a kezdetektől támasza Danielnek (aka a LoT Alan Wilder-e). A svéd számítástechnikai intézet gitárbűvész kutatójának zenei pályafutásában felbukkan a Dismember és a Tiamat Wildhoney című klasszikusa is, de neve leginkább ezzel a csapattal forrott egybe. A kvartett másik fele, a Larsson / Oudhuis ritmusszekció is olyat játszik és úgy, ahogy ez a csapat tud: sallangok nélkül, közérthetően, ötletesen és (főként) szórakoztatóan.

A dallamos-pszichedelikus rockzene hadiösvényén a csapat jövője éppoly´ bizonytalan, mint múltjában volt, annak tetszőleges pillanatában. A kevés érzékelhető momentum közül az egyik, hogy jelenleg is koncertez(get)nek, ami jó, mert mekkorát bólogattunk már 2008 nyarán, a lékoftírszes természetességgel odavetett gyönyörűségekre, ki sem koptunk a mosolyból hetekre… A rég várt első hazain rögtön a nyitó hármas erről az albumról származott, ezért megállapíthatjuk, hogy bár a Headstones a nagyágyú, hangulatteremtésben a Crimson megfejelhetetlen. A Lake of Tears nevű slágerzenekar természetes környezetében azonnal felismerhető jelenség, karakteres hanggal, ám tollazata révén sikeres rejtőzködő pozíciót vett fel. Kéjes szembesülés és függőség jár a beavatottakkal.

Every boogie bubble holds a demon inside
each and every demon rides upon a purple cloud

Oh devil dire, save a chair for me
Oh devil dire, for me and my lily

az asztalfia jegyében...

Mølla Fesztivál @ Gjerstad

2006/08/18-19

Gjerstad, a tett színhelye, 200 km-re és három varázslatos óra vonatozásra található Oslótól délnyugatra. A fesztivál közelebbről a hajdani Prestefoss Malom szabadtéri színpadára rendezkedik be immár évek óta, mely épületben berendezett stúdióból szabadult világra például a tavalyi Arcturus mű. Nevezett zenekar adja az idei fesztivál rangját, a szombat esti / vasárnap reggeli befejező aktus előtt zömmel helyi formációk adják a világ tudtára létezésüket. Amennyi róluk közel egyórás jelenéseik alapján tiszta lelkiismerettel leírható, a skandináv standard: magabiztos hangszerkezelés és kiváló hangzás. Utóbbi aligha volna evidencia egy szabadtéri fesztiválon, ám a Knut által tulajdonolt stúdió technikája hibátlanul felsorakozik minden fellépő mögött.

Ha a produkciók újdonságértéke – nagyon finoman fogalmazva – erősen vitatható is, a fesztivál atmoszférája egészen különleges, mindenkor ébren tartja a tompuló érzékeket. A hasonló nevű tó északi csücskét körbeölelő pár száz lelkes norvég falu a végtelennek tetsző fenyőerdők kapuja, mesterséges világítás helyett mécsesek világítják be a nézőteret. Mindenkor belengi a rendezvényt a jó értelemben vett csináld-magad íz, Knut egyfolytában talpon, rönköt aprít és hangmérnököl, a minimálisra vett létszámú technikusi gárdával együtt hatalmas alázattal és rutinnal teszi a dolgát. A hozzáadott érték pedig… akinek megdobban a szíve egy hajnali, tábortűz melletti zajongásra, amikor Knut veri az ütemet két fahasábbal, Simen kezében a gitár és Tore énekel, annak nincs mit magyaráznom.

Addig azért nem megy el az Arcturus a groteszkben, hogy a fent emlegetett felállással álljanak színpadra vasárnap hajnalban – a backstage hiányában egész napjukat végigkísérő rajongók elé a Shipwrecked… turné színpadi kellékeiben lépnek, igaz, a két leányzó ezúttal kihagyja a fellépést. A setlist úgyszintén a tavalyi, a megszólalás az A38-asra emlékeztet, a gitárosokat gyakran csak látom, meglepődésem tárgya csupán az, hogy jól áll nekik a fesztiválos közeg. Simen a kontroll-ládára fellépve mindenki fölé magasodik, ahogy ott áll kitárt karokkal, nincs ember akkor és ott, aki kivonhatná magát jelenlétének mindent elsöprő hatása alól. Majd csend és sötétség borul a pár napra önmagából kifordult, csendes falusi környékre, és az ember nem hisz az emlékeinek.

Arcturus | Red Harvest @ Planet Music | Bécs | 05/10/13

Az egész napos önszorgalmi városnézés után immár este hattól ott keringek a Planet körül, a csontroppantó faggyá nemesült vénasszonyok nyara is veszít már varázsából jelentékenyen, mire végre bebocsátást nyerünk sorstársaimmal a csocsóasztal köré, ahol Hellhammer és Skoll barátunk lazul éppen a kísérő legénységgel és leánysággal együtt. A tömeg ily´ eszetlen gyülekezése láttán (értsd kb. 8-10 ember, legtöbbjük naná, hogy magyarul szólal meg) hőseink eltávoznak, megosztva célirányban. Benyújtjuk a kegyelmi kérvényt, és háromnegyed nyolc magasságában végre megszabadulhatunk a hátunkon idáig cipelt súlyoktól is a ruhatárban. A teremben kábé 20 ember lézeng, inkább gyér kocsmafíling, mint Arcturus koncert hangulata van az egésznek. A tétlenség és az ebből fakadó akut unalom különböző állapotai vonulnak végig az egybegyűlteken, amikor végre a kilencesig döccen a kismutató, és érkezik a Red Harvest blokkja.

Tökéletesen semleges, szűz füllel hallgattam a kis társaságot, ami a hangzásbeli fogyatékosságok szomorú realizálása után leginkább vicces hatást keltett bennem. Előre is bocsánatot kérek azoktól, akiknek lemezen is van szerencséjük ismerni a brigádot (részemről azt hiszem, ezt a fázist ezek után kihagyom), és pontosan tudják, miről is akar szólni a RH, de én csak arról számolhatok be, amit itt láttam. Első blikkre nagyjából Kerry King és alkoholista barátai tánc és trashzenekar bemutatójának lehettünk szemtanúi, tökéletesen heterogén elektronikus és tufametal elemekkel. Nyilván az egész estén tapasztalható irgalmatlan hangzásbeli aránytalanságok is szerepet játszottak abban, hogy vagy a szinti, vagy a gitárok töltötték be hallójáratainkat, és persze az egyensúly megteremtésére láthatóan még kísérletet sem tettek a keverőpult túloldalán. Persze a kettőt összeadva sem jutottunk bonyolult zenei megfejtésekhez, ellenben a hallottak láthatóan még a nézőtéri sörpusztítók által elvárt nívót sem ütötték meg. Komoly csalódás volt ez így, komoly kétkedést előrevetítve a Bécsig szaladás nyűgjeit majdan ellensúlyozó zenei csemegékkel kapcsolatban. Elkönyvelhettek némi szolid tapsot, hiszen lelkesen gyalultak, majd nem kis megkönnyebbülésemre elvonult a nagy kopasz és a négy törpéje.

Negyed tizenegy, és felgördül a vetítővászon, megszólal a már jól ismert intro, és megszűnik a világ. Igazából még ma sem értem, miként volt képes ez a koncert ilyen elementáris hatást gyakorolni rám, de tény, életem eddigi legnagyobb koncertélménye testesül meg cirka 80 percben. Az A38-as dob-szinti bemutatóhoz képest itt a gitárok dörrentek meg legnagyobb erővel, de sajnos él nélkül, kásásan. Hellhammer irgalmatlan formában volt, és bemutatta, hogy ezen az über dobcuccon is létezik öt klasszis különbség a dobosok játéka között, ha a Red Harvest kalapácsos emberével hasonlítom össze. Mellette még a basszushangzás is kellemesen előre volt tolva, ami nagyon jót tett az összképnek. Ami viszont legnagyobb sajnálatomra szinte teljesen elveszett, az Simen és Sverd zenei jelenléte volt. Előbbi a maga introvertált módján is magával ragadó frontemberré vált, a Dimmus évek alatt láthatóan nem csak a derékbősége, de a színpadi rutinja is elképesztő átalakuláson ment keresztül, és amikor hallani lehetett, akkor tömény hidegrázás volt a veretes sorokat végre értő tolmácsolásban átengedni szervezetünkön. Sajnos azt kell mondjam, Sverd jelenléte igazán és először a koncert végi előrevonuláskor volt meghatározó, és ez legkevésbé az ő hibája. Szóló produkciója pont annyira volt felesleges szerintem, mint a gitárosok villantásai, itt az igazán nagy pillanatokat a nagybetűs Dalok jelentették. Számsorrendről hadd ne szóljak, majd valami koncentráltan figyelő fül keze papírra veti, de fókuszban nagy örömömre a LMI album volt, emellett talán az újról játszottak még többet, a többi lemez szerepeltetése érezhetően takarékra lett véve.

Ami a látványt illeti, a két táncos-vonaglós leányzó ezúttal már igen meggyőző volt, kifejezetten jót tett jelenlétük a koncert hangulatának, és még az ezerszer látott horrorklisék sem tudtak zavarni ezúttal. Így a turné közepe felé a zenészek egyre szívesebben szabadultak meg az új lemez promo képeinek nyűggel prezentálható darabjaitól, Knut jellegzetesen ronda sapkája is cirka 10 másodpercig időzött a gitáros fejbúbján, miként Tore is hamar megvált köpenyétől. Hellhammer és Skoll tartott ki végig változatlan dizájnban, és mivel jelenlétük uralta is a színpadképet, nagy veszteségeket ilyen téren sem szenvedtünk. A hangzás eléggé hamar világossá tette, hogy ez itt és most nem a vájfülűek nemzetközi találkozója lesz, bár láthatóan lett volna mire állat leejteni, de sajnos a hangorkánban ez nem tudott átjönni. A koncert hangulata viszont így is elképesztő volt – leírhatatlan szónikus extázis, még így félrokkantan is elképesztő zeneiségű dalokkal, végig mosolygó, rettentő lelkes zenészekkel és bár a RH-et alulmúló, de így is roppant hatásos fénytechnikával. Az élményt meg sem próbálnám szavakkal visszaadni, olyan baromságot sem mondok, hogy sajnálhatja, aki kihagyta – amíg adva van a lehetőség, akinek érkezése van, mindenképpen tapasztalja meg a Simen vezette Arcturus letaglózó színpadi élményét. Nekem évekre elegendő pozitívumot adott ez az alig több, mint egy óra. Amikor távoztak, akkor sem tudtam sajnálni semmit, ez így volt kerek, kívánom mindenkinek.