"Jaj, aranyapám! Jockey már nem szűz!" (klasszikus)

Felmerül a kérdés, mit keresek Metallica koncerten 2010-ben? Az első Metallica koncertemen 2010-ben?! Túl azon, hogy nyilvánvaló magamra valamit is adási okokból régóta esedékes a szűztelenítés e téren, ugyan miért hagyná ki a jóember vén fejjel a vén fejeket, amikor a Volbeat is a csomagban lapul és a cirkusz is nyitva még? Így kerültem 2010. május 14-én a Puskás Stadionba, a többi pedig csupán az én hülyeségem. Akit a Metallica pengetője megcsapott.

Laza, kibeszélős sörözgetés szélén érkeztem a küzdőtérre, terveim szerint a nyitó Volbeat riffre, ám ezzel szemben a meglehetősen szakadt brigád benyomását keltő High on Fire tépte még fent a deszkákat. Mire a helyemre csoszogtam, el is tűntek. Nem fájlaltam. A Volbeat névre hallgató vidám jószágot harmadszor volt szerencsém szemrevételezni, és előzetesen kétség sem merült fel bennem, hogy ha szódával is, ez újfent jó mulatság, férfimunka lesz. Az általam hajzselécsorgatós klubbulikon megismert bandát furcsa volt a hatalmas színpadon megpillantani, ám minden ellenük szóló körülmény dacára 3 perc múlva már a tenyerükből etették a közönséget. A keverős a hangerőt jócskán letekerte (persze ekkor még nem tudtuk, hogy mihez képest...), a szolíd színpadvilágítást is hazavágó szürkületi fények sem nekik dolgoztak, de egy kisujjból kirázott bestof-fal felráztak mindenkit. Poulsenék helyzetükből adódóan kellő tisztelettel, mégis felszabadultan szántottak, némely fehérnép most is ott térdelt a whiskeyben, a seggfejek pedig e helyen is megszámláltattak. A dánok magyar földön ötödszörre is fajsúlyos állásfoglalást tettek le az asztalra nagy vigyorral, néhány pengetővel és dobverővel, és ha a határt idén már nem is lépik át, novemberben Bécsben vagy Grazban le lehet még csapni rájuk.

A jobb sorsra érdemes szórakoztatóipari intézmény Paradise Cici-jének hangjaira kezdődött az átszerelés a Metallica-ra... A sufniból előkerült egy komplett dobszerelés, elhelyeztek az emeletes színpadon úgy 42 db mikrofonállványt, majd hosszasan és jellemzően nem történt semmi azon kívül, hogy a technikusok (akik persze szintén legendásak ennél a csapatnál) érzékszerveinket gyalázták nagy kedvvel és hangerővel. A dB-eken túl lehet mondani, hogy csupán a Metallica státusza emeli a Volbeat fölé ezt a produkciót, megfogyott azért az a stadionokat kitöltő aura, de ez csak néhány pillanatig fontos mert aztán. Tyű. Creeping Death, For Whom..., Through the Never és Harvester... kezdésnek, szem nem marad szárazon. Ezután már vetíthetnek a ledfalra segglyukat és erőltethetik egy hosszabb blokkban a jelent, szemérmetlen múltidézésre vettünk itt jegyet és köszöntük szépen. Hozzá lehet tenni, hogy a hangzás éppen annyira volt (az első sorokban) ordenáré, mint a legutóbbi albumon, dobfronton pedig adódott némi (az összképbe azért néhol látványosan belerondító) kondícionális probléma, a vártnál kissé szentimentálisabb Metallica vitán felül perfekt mészárszéket rendezett. A végén pedig még engem is fejbetalált egy (szintén segglyukas) pengető. Eltettem, még egy vagyont kereshetek vele, elvégre esténként csak 80 kilót szórnak a nép közé. Egyszeri luxusnak szántam az élményt, az is marad, meggyalázott hallószervekkel mondok respectet.

...and the story keep on rollin', out from a sad but true...

setlist:

Creeping Death
For Whom The Bell Tolls
Through The Never
Harvester Of Sorrow
Fade To Black
That Was Just Your Life
The End Of The Line
The Day That Never Comes
Sad But True
Cyanide
One
Master Of Puppets
Blackened
Nothing Else Matters
Enter Sandman

Helpless
Motorbreath
Seek and Destroy

a zseniális szamarakat Harmath Eszter követte el

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.